Egyre kisebb az ózonlyuk, hála nekünk

Egyre kisebb az ózonlyuk, hála nekünk

A lyuk csökkenése tökéletes példája annak, hogy a kollektív és egyéni környezettudatos törekvéseknek is van helyük, és eredményesek is lehetnek.


Az 1980-as években még az ózonlyuk felbukkanása és növekedése volt a legégetőbb környezetvédelmi problémánk. A Földet óvó védőréteg az atmoszférába kerülő halogénezett szénhidrogén-származékok miatt kezdett el vékonyodni, majd lyukadni, mivel ezek a gázok bontják az ózont. Az 1987-ben aláírt montreáli egyezmény ezen származékok kibocsájtását szabályozta - és, úgy tűnik, sikeresen is, hiszen az ózonlyuk visszahúzódását egyértelműen elkönyvelhetjük az emberiség egyik első igazi környezetvédelmi sikerének.


A legutóbbi négyéves periódus adatai alapján, ha a zsugorodás a mostani évenkénti 1-3%-ot tartja, 2030-ra az északi, míg 2060-ra a déli lyuk is teljesen eltűnhet.


A helyzet azonban nem olyan rózsás, mint amilyennek tűnhet: Donald Trump például nem akarja aláírni a kigali módosítást, ami gyakorlatilag a montreali egyezmény kiegészítése - az amerikai elnök azonban maradna az olcsó hűtőknél, amelyek még mindig sok környezetszennyező gázt engednek a levegőbe, így valószínűleg a 2030-as és 2060-as határidők el fognak csúszni. A hűtők úgy jönnek a képbe egyébként, hogy ezekből érkezett a légkörbe a legtöbb szénhidrogén-származék az 1980-as évek végéig.


Ennek ellenére mégis jó tudni, hogy közös munkával és szigorúbb szabályozással ilyen környezetvédelmi célokat is el tudunk érni - most már csak arra van szükség, hogy a párizsi klímaegyezményt is legalább ennyire komolyan vegyük, mint a montrealit.